Hűvös, őszi tó

Engedj szerelmed hűs tavába merülni,
Jupiter…!

Heves, lázító tavaszi áram táncol a véremben,
Édes gyümölcsfa-virágillat hatol orromba,
Éledő föld pora pereg tenyeremből,
Látomás arról, hogy rokonlelkek volnánk –

Minden elmúlt már…
Mégis: bennem újra felordít a tavasz(!), a nyár (!),
Ahogy közeledsz…, ahogy tested testemhez tapad.

Őszbe fordult a világ,
Hamvadjunk el mi is most már…
Engedj szerelmed hűs tavába merülni,
Ó, Jupiter…

Jupiter…, Lucifer….
Átkarolva feneketlen óceán mélyére viszel,
Mint Poszeidón új szirénjét.
Melledre fektetve, szívedhez szorítva,
Mint bukott angyal és zsákmánya,
Zuhanunk Szaturnusz barlangjába.

Hát mégis létezik örök szerelem, örök kéj?
Tiéd a testem, a költészetem,
Egészében uralod gondolataim, szenvedélyes kedvteléseim.
Eurydikéként jöttem Orpheusz csalogató dalát követve,
Pszychéként küzdöttem Ámor nyilától megsebezve,
Perszephonédként maradok veled a mélyben – ha kell, örökké.

Találkozásunk örömteli égi mennyegző,
Frigyünk komor, fekete és hallgatag földi temetés.
Bármilyen keserű is bevallanom:
Forró szerelmemmel, makacs, viharos akaratommal –
Luciferem, jégszívedben leltem igazi otthonomra.

Veszprém, 2014. október 13.

Advertisements

A fűzfapoéta odva

Ahol én lakom,
Ódon platánfa odva,
Régi titkoktól bűzlő mocsár.
Éjszaka törököt figyelő,
Világító szempár,
Nappal grófnénak árnyat adó,
Ősi fák ágai.

A büszke római
Aranykupából itta itt borát,
És Föveny térben-időben
Csak egy köpés innen.

A pompás palota helyén,
Bogáncs és búza közt
Tücsök és gyík randevúzik.
Én pedig nyugodtan alhatom a pázsiton:
Szemfedőm gólyaszárny,
Altatóm zengzetes békanász.

Álmomban tüzes szemű spártai tör rám:
„Hát te hogy kerülsz ide?”
„Engem Arisztophanész költött ide.”
„Hát hol van az a híres lakón stafétabot?”
„Mit tudom én! – bömböli, bömböli,
És dacosan kinyögi:
Nem játszom nélküled,
Meghalok inkább!”

Érzem én is: egyek voltunk mi a mennyben.
Nap-fiú ő:
Szívet olvasztó,
Szemet gyönyörködtető.

Betolakodnak közénk ostoba viharfellegek,
Fázom és ébredek,
Búcsút intenek a juharfalevelek.
Egy tölgyfaágban elbotlom,
És felkiáltok boldogan:
„Nálam van a stafétabot! Nálam a szerelem!”
Az amfiteátrum üresen visszhangzik immár,
Elsodorta őt is a rohanó időár.

Mennem kell! Mennem kell!
Meg kell őt keresnem!
Elhagyom odúmat,
Felszárítom mocsaramat,
Napra teszem titkomat,
Hogy visszacserélhessünk múltat és szerelmet.

2014. október 4.