Régi telek emléke

A macskád a polcon szunyókál,

Amíg mi csókolózunk.

Istenem, mennyire vágytam erre is!

Szorosabban ölelj!

 

Amíg ujjaid zaklatottan szaladnak végig a zongorán,

Én az üres bölcsőt ringatom.

Te díszes indákat faragtál rá,

Én kibéleltem puha, hófehér kelengyével.

 

A dallamok életem legridegebb telét

Hozzák vissza nekem.

Lány voltam még,

Téged csak hallomásból ismertelek.

 

A vaskos, jeges havat

Vörösre festették az utca fényei.

Kényszerű csend szállt a városra,

Vesztegzárba fagyott minden, mi mozdulhatott volna.

 

Roppanó robajra riadtam.

A hótakaró meg sem moccant a tetőn.

Te pedig nézted, ahogy lezuhan és szétporlad,

És közben eltemetted az életed.

 

Én hangtalanul felléptem a párkányra.

Vajon hogy mutatna fröccsenő vérem a szűz havon?

De féltem a hidegtől,

Kezem visszasiklott az ablak kilincséről.

 

Amikor énekelni kezdek az üres bölcsőnek,

Elhallgat a zongora.

Rémülten állsz az ajtóban.

Miért nem tudjuk megadni magunkat Istennek?

 

És akkor hirtelen eszembe jut:

(Mert ez is akkor volt.)

Hűvös ledfal előtt lobbanó szőke lobonc!

Forró könnyeid végig gördülnek bőrömön…

 

Szabadbattyán, 2017. szeptember 1.

 

Zene: Evanescence – Give Unto Me

Havazás Debrecenben

Advertisements