Az utolsó kép

Zöld és kék:

Nádas mellett víz, hegy fölött ég.

Sárga és barna:

Búzatáblák sora.

 

Zöld és kék:

Imádkozom az Őskirálynőért.

Sárga és barna:

Hol vagy, magyarok Istenasszonya?

 

Zöld és kék:

Átölel, befogad a balatoni rév.

Sárga és barna:

Megtérek az Aranyházba.

 

Érszorítót köt karomra egy puha kéz,

A haja az arcomhoz ér:

A lélegzetem kutatja –

Túl sokat vett ki belőlem a megvívott csaták sora.

 

De a nevét, a nevét

Le nem írhatom én!

Ha kimondom,

Itt rögtön porrá hullok.

 

Ez az istennő csupa titok:

Nem tudom, mikor és hol vagyok.

 

Róla egy legenda beszél:

Amikor az első anya világra hozta gyermekét,

Csaknem odaadta életét,

És elvesztette eszméletét.

 

És akkor jött ő,

Mint sakktáblán a világos királynő,

És a sötét illúziót és kárhozat-káprázatot mind letarolta!

 

Balatonaliga, 2018. június 22.

Reklámok

Örökké

Az első emlékem, amikor pelenkás bogyóként először felnéztem a könyves polcra. Rögtön a legfelső polcról ragadta meg egy régi, poros, szürke, jellegtelen borítójú, de elmondhatatlanul otthonillatú kötet a figyelmemet. Apró voltam, rövidke kezecskéimmel, lábacskáimmal esélyem sem volt elérni. A felnőtteknek pedig hiába mutogattam, makogtam – a fejletlen testecske még nem engedelmeskedett sem az azt éltető fényes értelmű szellem szándékának, sem a fonetika tankönyvekben gondosan leírt törvényeinek, így nem érthettek meg. Nyújtogatták felém a macit, a radiátor fölött forgó papírsárkányt, a cumit. Ugyan hagyjatok már a pótszereitekkel!

Láttam, magamnak kell cselekednem. Hát nekiveselkedtem, hogy megmásszam a szekrényt, mint adeptus a Bölcsek Hegyét. Útközben olyan felnőttekkel találkoztam, akik kedélyesen elcsevegtek valamelyik alsóbb polc kötetének tartalmáról, de a lényeget úgy istenigazából – azt nem látták még meg bennük. Én persze értettem őket, hiszen korábbi életeimmel én írtam őket, és rejtettem el bennük minden egyes apró kis trükkös utalást.

Végre felértem a legtetejére! De alighogy megérintettem a vágyva vágyott zsákmányt, a szekrény kibillent alólam, és én alázuhantam, maguk alá temettek a vaskos, súlyos emlékek. Elhűlve, megriadva és aggódva nézték a felnőttek, ahogy eltűnök alattuk. De én nem adtam fel. Éreztem, hogy ujjaimmal már átfogom a kincset, melyet valaha én rejtettem el saját magam elől. Óvatosan  kikászálódtam a romok alól. Fájt mindenem, a testem üvöltött volna, de akaratommal fegyelmeztem magam. Hiszen magamnak köszönhettem bukásomat és felemelkedésemet is: nem volt okom sírni.

Kinyitottam. A megérkezés örömét semmihez sem lehet hasonlítani, ami földi jó. Beleszippantottam. Ezt az illatot már senki sem veszi el tőlem. Módszeresen elkezdtem áttanulmányozni minden egyes címet és ábrát. Nevettek a felnőttek: Nézd, milyen cuki, úgy csinál, mintha tudna olvasni!

Néhány évvel később óvódába írattak. A többi gyerek ott játszott körülöttem az udvaron. Én visszahúzódtam az árnyékba. Így még élesebbnek hatott a kinti fény. Tisztán láttam mindenkit. A nagyobb gyerekek között ott voltál te is…

Behunyom a szemem. Az arcom elé emelem a tenyerem. Belülről nézlek téged. Érezlek téged. Te is érzel engem. Lassan megfordulsz, és nem hiszel a szemednek…

Veszprém, 2018. június 26.

Két rózsa titka

Zuhog az eső,

Csuromvizes a konyhakő,

Nem tudtam feltörölni,

Még a csapból is te folysz ki.

 

Szerelmesen bámulom a tükörképem,

Vagy éppen az árnyékom kergetem,

Máskor menekülök a gondolataim elől.

Azt hiszem, paranoid skizofrén lettem.

 

A hőskor két lovagja

Megbecsült férj lett mostanra.

Mindegyiknek egy-egy rózsát rejt a gomblyuka:

Lányként mi tűztük őket oda.

 

A két rózsa most összehajlana

Csintalan, titkosan.

 

2018. június 19.