Szintézis és képzavar

Könnyes szemeit kétségbe esett, tanácstalan lélekkel emelte a ragyogó, csillagos nyári égre: „Miért épp én? Miért csak én? Csak én?” – visszhangzott a friss, megrázó hír hallatától még zilált, háborgó eszesvizű gnómgombócában az egyetlen gondolat, ami most le tudta kötni figyelmét. Egyedül volt, reménytelen magányban; hiába vették körül gügyibogyi barátai, amint megtudta, mi történt, ahogy felkapcsolódott gnómgombócában a villanykörte, szíve megmoccant, belül azonnal elszigetelődött a többiektől. Érezte, élete nem lehet többé teljes ezen a bolygón. Így nem. Nem volt mit tennie ebben a kínos és drámai percben, önként választotta a belülről felkelő, keserű magány mellé a külső fizikait. És most könnyezett. Nem sírt, hangtalanul pityergett, zokszó nélkül.

De eszesvizét tomboló vihar kavarta fel homloka mögött. Újra lejátszódtak előtte a jelenet egyes pillanatai, de nem a valódi történés sorrendjében, hanem ahogy lassan lecsepegett, átszűrődött értelmébe – (aztán szívébe) – minden egyes szó, mozdulat jelentősége.

***

Gyönyörű nyári reggel volt, harmatos, narancsszín hajnallal. A lány a teraszon ült az étkezőasztalnál. Sűrű pokrócba burkolózott – még fázott. Forró, erős kávét kortyolgatott – még álmos volt. Ő nem volt a felkelő nap lánya, de ha már egyszer a felkelő nap fia lett a férje, próbált alkalmazkodni, lépést tartani.

Gügyi Bogyi ezt becsülte benne. A kitartása, a szorgalma, ahogy igyekezett minden téren a legjobbat kihozni magából – ez mind elismerésre méltó volt. Ott volt tőle alig karnyújtásnyira – bármikor megérinthette volna, amikor csak eszébe jutott. De egyszer sem jutott eszébe. Amit ő érzett a lány iránt, az puszta emberséges megbecsülés volt. A messzeségbe bámult, próbált úgy tenni, mintha ott sem lenne, gondolatban valahol máshol járna. Nagyon szeretett volna távol lenni ettől a helytől. A reggeleik egyre kínosabbak lettek. Már nem találták a közös témát, a közös nyelvet, a közös hangot. A férfi tudta, hogy ő az, aki elveszett. Úgy érezte magát, mintha valamilyen delejező mágnesesség egy másik dimenzióba szippantotta volna a lelkét és nem eresztené. Figyelme ennek ellenére továbbra is a valóságban maradt.

Szeme sarkából látta a lányt, akiért egyszer megveszett. Élesen látta őt maga előtt. Látta mellkasa emelkedését, pontosan tudta követni lélegzését, minden egyes magának szánt fintorát észrevette és dekódolta, minden apró rezzenést érzékelt. Jól ismerte őt. És nem érzett semmit. Amikor úgy látta, a lány elrévedt – vagy talán még mindig aludt nyitott szemekkel is, csak akkor mert közelebb menni hozzá, hogy elvegyen egy széket az asztaltól. Odavitte a terasz sarkához és letette oda, ahol eddig állt. Leült és tovább bámulta a napkeltét. A lány azonnal reagált a szék felé nyúló mozdulatra. Meg sem moccant, nem fordult a férfi felé, továbbra is a semmibe meredt. Nem lehetett tudni, hogy saját magának vagy férjének szánja felszínre bukó, folyamatos vallomásáradatát. Minden egyes szava őszinte volt és igaz. A férfi minden szót tisztán hallott és felfogott. Tudta, hogy most szomorúnak kéne lennie, ennek ellenére – ő is meglepődött – nem érzett semmit sem. Egyedül az fájt neki egy hangyányit, hogy a lány nagyon sajnálta a dolgot. Hiszen gügyibogyitojásból kelt ki, nem sziklából.

Két perc csend. Gügyi Bogyi visszahúzta a székét az asztalhoz és finom, tapintatos tekintettel kezdte nézni a lányt. Békítő szavakkal, megfelelően lassú beszéddel próbálta csökkenteni a nagyra nőtt távolságot. A lány felé fordította arcát, figyelmesen végig hallgatta a férfit, de nem engedte meg magának, hogy arckifejezése bármit is elhamarkodottan eláruljon. Egy pillangószárny-csapásnyi szünet után barátilag, kérdéssel válaszolt az óvatos kijelentések útján tapogatózó kérdésre:

  • Rosszat álmodtál, kedvesem? Egész éjszaka forgolódtál, magadban motyogtál. Megkockáztatom, egyszer még sírtál is. Ez nem rád vall. Az utóbbi időben mégsem ez volt az első eset.

Semmi számonkérés, semmi vád nem volt a szavaiban. A kedvességével és a türelmével talán még jobban a fején találta a szöget. De hiába próbálkozott újból rátalálni a férfiban lelke másik felére, a túlfűtött lázálmok említése felhozta és összekeverte az éjszaka látott rémképeket, az átélt szavakba önthetetlen élményeket. Megpendítette azt a bizonyos húrt…

Gügyi Bogyi idegesen felpattant a helyéről, majdnem felborította a székét, a terasz szélére vágtatott, erősen megmarkolta a korlátot, aztán egy hatalmas sóhajjal kísérelte meg lehűteni magát. Elengedte a korlátot és rágyújtott. Az égi képernyőre szürke, terhes felhők kúsztak be; a világ sötétebb lett, mintha a Nap még a hajnal betetőzése előtt meggondolta volna magát és visszasüllyedt volna az Éj Birodalmába. A felhők végül teljesen összeálltak, eleredt az eső. A férfi gondosan a hamutálba helyezte a maradék csikket és nagyot sóhajtva kijelentette:

  • Visszafekszem.
  • Jó. Nekem viszont semmi kedvem… – a nő szavait elnyelte az eleredő, élénken csiripelő zápor, de Gügyi Bogyi egyébként sem figyelt már rá.

A szenvedélygleccser újból megindult benne és az álomlavina perceken belül maga alá temette.

Reggel hét óra körül lehetett. A gondterhelt felhőknek semmi nyoma sem volt már. A levegő és az ég tiszta volt, szép és kellemes reggel volt aznap. A férfi nem remélhette, hogy meglátja őt, mégis oda kellett mennie. Félig-meddig a jótékonyan buja nyári növényzet mögé bújva várta a valószínűtlent. És akkor felhangzott azoknak az eltéveszthetetlen lépéseknek a zaja. Rögtön tudta, hogy ő lesz az, akire várt. Egyre közeledett. Hirtelen kattant valami a gnómgombócában. Valami gyerekes, félénk, logikátlan gondolat: „Nem szabad meglátnia!” Gyorsan behúzódott a bokor mögé, még a lélegzetét is visszatartotta. Sikerült. Elkerülték egymást.

***

Nem írom le, mi történt annak a napnak a további részében, a delírium csúcsán, a józanész mélypontján. Térjünk vissza inkább a kezdőkép éjjeléhez, Gügyi Bogyijához.

Miután felidézte azt a napot emlékezetében, fájdalmasan hasította végig szívét egy újabb felismeréshullám, ami ismét könnyeket mart ki szeméből. Akkor is nyár volt, hiszen az a nap időjárásában megszólalásig hasonlított a maihoz! És akkor is ugyanitt volt! „Gügyi Bogyi, gügyibogyi, Gügyi Bogyi…” – mondogatta magában, mint egy befejezhetetlen mantrát, mint egy bűnbánó-gyónó imát.

Lelkiismerete egyetlen másodpercre sem hagyta nyugodni, mégsem akart elhamarkodottan cselekedni. Nem volt többé meggondolatlan. Egy hét múlva indult csak útnak.

Amikor a partra ért, egy gyenge fuvallat erejéig felmerült benne az az elvetemült ötlet, hogy a vízbe hajítja a kocsikulcsot és az egész életét odavágja a sorsnak, lesz ami lesz, nem megy vissza többé a régi életébe. De aztán ügyesen a zsebe mélyére csúsztatta a kulcsot. Letette maga mellé a hátizsákját és leült a kisgyóni patak partjára. A falu neve eszébe juttatta, hogy a népnyelv látszólagos egyszerűsége ellenére tele van színes, egyszerre több síkon mozgó, sokértelmű célzásokkal, utalásokkal, szimbólumokkal. Miért pont ez a név? Miért pont itt? Miért most és miért pont én? Tudja a jóég ezekre a kérdésekre a válaszokat, az ember mégis érzi, minden a helyén van.

Ahogy ott gubbasztott zöldes ruhájában és barna hajával a fűben, olyan volt, mint egy terepszínű béka. Mintha saját maga, a tisztaszívű gyermekkori ábrándok és a hiúság felnőttkori reménykedéseinek groteszk kicsúfolása lett volna.

  • Gügyi Bogyi…

Már ott ücsörgött mellette egy ideje, de ő nem vette észre, mikor ült oda. Ha akart volna, visszaemlékezhetett volna rá. Néhány perce már közösek voltak a gondolataik. Felhangzottak a megváltás harsonái, innentől minden ment a maga útján, mint a karikacsapás.

A tündérkeresztelő; az átúsztatás az Élet Vizén; a gyónás a Keresztnél; ahogy megfogják egymás kezét; amikor elindulnak és együtt mennek az úton; az angyalszárnyak; amikor reggel elővette a cetlit az idézettel

(„Senkinek el nem mondhatom, mit érzek. Hogy minden éjjel ébren álmodom, s álmomban felüvöltök a fájdalomtól, mely olyan mélyen hasít bele világomba, olyan kegyetlenül szaggatja szívemet, hogy ez a fájdalom hirtelen minden létezőnél valóságosabb.

Ráadásul érzem, ahogy közelít… Közelít az éjfél, a Hold az Ikrekbe lép, s magával ránt engem is, és addig nem ereszt, amíg a Rák visszavonulót nem fúj. Közelít az éjfél, és vele ő is. Már nem tudnám megmondani, melyik melyik. Vagy hogy melyikünk kicsoda.

Csak azt tudom, hogy mennem kell. Most. Nem tudok tovább írni…”)

és meggyújtotta az öngyújtójával; a sárgás-rózsaszínes fehér, boldog semmi; nézi, ahogy elég a darab papír; lebegés a kiegyenlítés súlytalanságában; Végre megértettem! Semmi sem valamikor történik. Minden most történik.; tündérkeresztelő; esik az eső; Kereszt; megfogják egymás kezét; Minden egyes szívdobbanás egy megismételt ősrobbanás!; a diszharmónia okára fény derül; kocsikulcs; béka; csók; kerítés; a diszharmónia feloldódik; vízpart; babakocsi; Gügyi Bogyi; nyár; szerelem; az Élet Vize; meggyónni; béka; jóvátétel és megváltás; kézfogás; Kereszt; közös ima; Minden megy, mint a karikacsapás.; Most!

2010. június 5.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s