Az echo meg a szuvenír

/lírai novella/

 

Gondosan nyírt gyep között,

Kijelölt ösvényen lépkedek.

Ápolt vagyok, jól nevelt:

A ruhám trendi, a hajam belőve,

Táska-cipő összeválogatva.

Szuvenírboltok és éttermek csatasorban,

Itt-ott jól szerkesztett tábla informál:

Itt szólt a visszhang, ott nyaralt Jókai,

Emitt lakott a barát, amott szálltak partra a szabadság vitézei.

Szegény klasszikusok: süket szájjal, néma füllel alszanak azóta is.

 

De engem más-kor csalogat ki a kirakattá merevedett időből.

 

Mi volt itt tíz évvel ezelőtt?

Állványok mindenütt.

Állvány burkolta körül a harangtornyot,

Állvány tartotta a díszt, emelte föl a reklámplakátot,

Állványon függött a kamera, a mikrofon.

És ennek az egész csodagépezetnek a tetején ott ült Jupiter.

 

De én kislisszoltam a feszített tempó karmai közül,

És elkaptam a pillanatot!

 

Látom, hogy Jupiter egy dombon ül,

Hernyó rágta, pókhálós falevelek keretezik magasan ülő járomcsontját,

A delelő Nap nyári hőséget gerjeszt,

Mely verejtéket fakaszt vakító bőrén,

Hegyes állát hatalmas tenyerébe támasztja,

Finom szellő lendíti felém lenszál-tincseit,

És elhozza nekem a gondolatait:

„Nos, Apollón fia, Dionüsszosz sztárja lettél, jól laktál-e vele?”

Jupiter lelke nem felel.

A lelkiismerete így folytatja:

„Nézd, itt jön a jövő! Feláldozod-e érte a jelent?”

Szűkre fókuszált, sötét szemekkel mered rám.

Lát engem.

De az idő még leplezi női formáimat,

Asszonyát nem meri felismerni bennem.

Mégiscsak sejthet valamit,

Mert gyöngéd hangon magához hív,

És gyermeki kérdéseimre – mint egy jó tanító –

Egyszerűen és őszintén válaszol.

 

„Mi volt itt száz évvel ezelőtt?”

„Jókai és Csokonai onnan lentről nézték a Holdat,

És amikor jött a szél, ők elkapták szavait.”

 

„Mi volt itt ezer évvel ezelőtt?”

„Semmi.

Egy templom, egy kikötő.

Meg néhány halász.”

Horogra akadtam.

 

Veszprém, 2017. október 10.

Advertisements

Álmod voltam

Álmod voltam,

Szélben lengtem,

Formátlanul hánykolódtam,

Hegycsúcs fölött cérnaszálon függtem.

 

Nézz most rám!

Karod kitárt égbolt.

Nézz most rám!

Kísérő tekinteted mágikus pajzsom.

 

Álmod voltam,

Valóságod lettem.

Csak álmaid voltak,

Velem tettek lettek.

 

Veszprém, 2017. október 10.

Régi telek emléke

A macskád a polcon szunyókál,

Amíg mi csókolózunk.

Istenem, mennyire vágytam erre is!

Szorosabban ölelj!

 

Amíg ujjaid zaklatottan szaladnak végig a zongorán,

Én az üres bölcsőt ringatom.

Te díszes indákat faragtál rá,

Én kibéleltem puha, hófehér kelengyével.

 

A dallamok életem legridegebb telét

Hozzák vissza nekem.

Lány voltam még,

Téged csak hallomásból ismertelek.

 

A vaskos, jeges havat

Vörösre festették az utca fényei.

Kényszerű csend szállt a városra,

Vesztegzárba fagyott minden, mi mozdulhatott volna.

 

Roppanó robajra riadtam.

A hótakaró meg sem moccant a tetőn.

Te pedig nézted, ahogy lezuhan és szétporlad,

És közben eltemetted az életed.

 

Én hangtalanul felléptem a párkányra.

Vajon hogy mutatna fröccsenő vérem a szűz havon?

De féltem a hidegtől,

Kezem visszasiklott az ablak kilincséről.

 

Amikor énekelni kezdek az üres bölcsőnek,

Elhallgat a zongora.

Rémülten állsz az ajtóban.

Miért nem tudjuk megadni magunkat Istennek?

 

És akkor hirtelen eszembe jut:

(Mert ez is akkor volt.)

Hűvös ledfal előtt lobbanó szőke lobonc!

Forró könnyeid végig gördülnek bőrömön…

 

Szabadbattyán, 2017. szeptember 1.

 

Zene: Evanescence – Give Unto Me

Havazás Debrecenben

Napnyugat

Láttam a Napot.

Láttam benne a jövőmet.

Tudom, mit kell tennem.

Megteszem, s megnyerem.

 

Láttam hűs dombjaink felett világunk lángját.

Láttam benne egy Isten-Angyal arcát[1].

Jövőm: én magam vagyok.

Utam: tetteim s akikre sokat gondolok.

 

Látom az éji ég ébredtét.

Amit hagy nekem: csillámló aranyfény.

Benne érzem égni Lucifer ősi sebét:

Ez vagyok én.

Hiányzom neki, s én megfogom kezét.

 

Veszprém, 2017. május 25.

 

[1] Széljegyzet J-nek: láttam a te arcod is: hasonlítani fogunk egymásra.

A por és a szél

“Írd a neved

Keresztül szívemen,

És bennem megleled

A kimondhatatlan nevet!”

A por és a szél

Légszomjtól szenved a nyár,

A piszkos homokban reménykedik egy tikkadt fűszál.

A Nap is lement már, de

Velencén túl a fények csak nem gyúlnak fel.

Unottan, sápadtan pislákol az oszlopfő,

Vihart két hónapja nem látott már a kikötő.

 

Sűrű homály tartja fogva emlékezetem,

Az egész hétvégém egyetlen timelapsben.

Egész délelőtt tétlen ténferegtem,

A múzsátlan művész munkaképtelen – mentegetőzne.

 

Írd a neved

Keresztül szívemen,

És bennem megleled

A kimondhatatlan nevet!

 

Mondtad eljegyzésünkkor,

De ha most hangosan kimondanám,

Ott, ahol vagy, menten porrá hullanál!

 

A szálloda függönyeit sehonnan jött szellő lebbenti;

Azt hittem, nem vagy itt.

Azt mondtad, forgattok még napokig,

És most hallom a vonatot füledben zakatolni.

 

A színpadon lustán öleled Júliád,

Hiányzik már az igazi lány.

Talán mégiscsak jó dolog a házasság –

Töprengenél, de hív a karriervágy,

És te már rohansz is tovább.

Apollón-kultuszunk mindenféle gyönyört megkíván,

Szerelmem nagy hírű színművész; héja és sakál.

 

Végre az első igazi széllökés

Fellebbenti hálónk függönyét!

Fáradt mozdulatok zörögnek az előszobában,

Hogy úgyis haza jössz, előre tudtam!

 

Mi már nem leszünk itt rég,

Mire a retro diszkó tompa dübörgése ideér:

Sign your name across my heart.

 

Szabadbattyán, 2017. április 29.

Túl közel

Bár hirtelen elöntene a szerelem sós özönvize,

Csak puha bőröd tapintása,

Lélegzésed hosszú ütemei,

Mindent átlátó értelmed sugara,

Világokat egybe ölelő megértésed

Marad bennem egy gondolat erejénél tovább.

S kigyűrűzik a végtelenbe…

 

Veszprém, 2010.

Hand touching water

Szerelemvarázslatok

“Akit szeretsz, az vagy.”

Szerelemvarázslatokhoz

Ha egyszer majd

Az égre felnézel,

És látod őt angyalként

Repülni maga után hagyva

A magasságos fényesség aranyfonalát,

Akkor majd látni fogod,

Hogy akit szerettél,

Joggal szeretted, nem passzióból.

 

Amerre nézel, ott vagy.

Aminek látod, úgy érzel.

Ahogy érzel, olyan vagy.

Akit szeretsz, az vagy.

 

Ahogy teszed, olyan lesz.

Ahogy kéred, úgy tesz.

Ahogy nézed, ő úgy érez.

Ahogy szereted, azzá lesz.

 

Veszprém, 2011. június 21.

Te is ölelhetnél

 

Van-e még, van-e még szerelem odaát?!

Van-e még, van-e még?!

Bármi, ami él…

 

Megírlak, felolvaslak… megidézlek!

Élek? Élsz?

Lehetünk-e még…

 

Együtt voltunk rég.

Lucifer ölelésének emlékét…

Őrzöm még.

 

Amíg tart, amíg húz… amíg eszmélek.

Amíg ember lennél…

Te is ölelhetnél –

Ugyanúgy.

 

Aztán… aztán vársz…

És haldokolsz, és fuldokolsz!

De én tudom.

 

Tudni fáj.

Fáj tudni, hogy… széttörünk és átharapunk;

Ártatlanul születünk és rögtön sebeket osztunk!

 

De én azt is tudom…

A titkot is tudom…

A legnagyobbat –

És egyben a legegyszerűbbet: (…)

 

Mosolyogsz?

Hitetlenkedsz?

Mert te is tudod.

 

Egyformák vagyunk, Jupiter.

Csókod keserű gyógyszer,

De nézd: út nyílik

A sziklák között.

 

Ezt csak együtt hozhatjuk helyre.

 

Szabadbattyán, 2017. január 27.

Mészkõsziklák között az út, s mellette a patak

Riadalom

Teljes szöveg (pdf): Bencsik O.: Riadalom

“A valóságot felfalta az éjszaka. És most hallgatagon emésztgette a szobával, a takaros kis parasztházzal, a végtelen pusztasággal együtt.”

“A vihar szülte tünemény ott táncolt perceken át a szeme előtt: általa mély katlanná szűkült a tágas, üres tér, melyben szűnhetetlen nyomás tartotta fogva a fiúcskát.”

riadalom