Régi telek emléke

A macskád a polcon szunyókál,

Amíg mi csókolózunk.

Istenem, mennyire vágytam erre is!

Szorosabban ölelj!

 

Amíg ujjaid zaklatottan szaladnak végig a zongorán,

Én az üres bölcsőt ringatom.

Te díszes indákat faragtál rá,

Én kibéleltem puha, hófehér kelengyével.

 

A dallamok életem legridegebb telét

Hozzák vissza nekem.

Lány voltam még,

Téged csak hallomásból ismertelek.

 

A vaskos, jeges havat

Vörösre festették az utca fényei.

Kényszerű csend szállt a városra,

Vesztegzárba fagyott minden, mi mozdulhatott volna.

 

Roppanó robajra riadtam.

A hótakaró meg sem moccant a tetőn.

Te pedig nézted, ahogy lezuhan és szétporlad,

És közben eltemetted az életed.

 

Én hangtalanul felléptem a párkányra.

Vajon hogy mutatna fröccsenő vérem a szűz havon?

De féltem a hidegtől,

Kezem visszasiklott az ablak kilincséről.

 

Amikor énekelni kezdek az üres bölcsőnek,

Elhallgat a zongora.

Rémülten állsz az ajtóban.

Miért nem tudjuk megadni magunkat Istennek?

 

És akkor hirtelen eszembe jut:

(Mert ez is akkor volt.)

Hűvös ledfal előtt lobbanó szőke lobonc!

Forró könnyeid végig gördülnek bőrömön…

 

Szabadbattyán, 2017. szeptember 1.

 

Zene: Evanescence – Give Unto Me

Havazás Debrecenben

Advertisements

Napnyugat

Láttam a Napot.

Láttam benne a jövőmet.

Tudom, mit kell tennem.

Megteszem, s megnyerem.

 

Láttam hűs dombjaink felett világunk lángját.

Láttam benne egy Isten-Angyal arcát[1].

Jövőm: én magam vagyok.

Utam: tetteim s akikre sokat gondolok.

 

Látom az éji ég ébredtét.

Amit hagy nekem: csillámló aranyfény.

Benne érzem égni Lucifer ősi sebét:

Ez vagyok én.

Hiányzom neki, s én megfogom kezét.

 

Veszprém, 2017. május 25.

 

[1] Széljegyzet J-nek: láttam a te arcod is: hasonlítani fogunk egymásra.

A por és a szél

“Írd a neved

Keresztül szívemen,

És bennem megleled

A kimondhatatlan nevet!”

A por és a szél

Légszomjtól szenved a nyár,

A piszkos homokban reménykedik egy tikkadt fűszál.

A Nap is lement már, de

Velencén túl a fények csak nem gyúlnak fel.

Unottan, sápadtan pislákol az oszlopfő,

Vihart két hónapja nem látott már a kikötő.

 

Sűrű homály tartja fogva emlékezetem,

Az egész hétvégém egyetlen timelapsben.

Egész délelőtt tétlen ténferegtem,

A múzsátlan művész munkaképtelen – mentegetőzne.

 

Írd a neved

Keresztül szívemen,

És bennem megleled

A kimondhatatlan nevet!

 

Mondtad eljegyzésünkkor,

De ha most hangosan kimondanám,

Ott, ahol vagy, menten porrá hullanál!

 

A szálloda függönyeit sehonnan jött szellő lebbenti;

Azt hittem, nem vagy itt.

Azt mondtad, forgattok még napokig,

És most hallom a vonatot füledben zakatolni.

 

A színpadon lustán öleled Júliád,

Hiányzik már az igazi lány.

Talán mégiscsak jó dolog a házasság –

Töprengenél, de hív a karriervágy,

És te már rohansz is tovább.

Apollón-kultuszunk mindenféle gyönyört megkíván,

Szerelmem nagy hírű színművész; héja és sakál.

 

Végre az első igazi széllökés

Fellebbenti hálónk függönyét!

Fáradt mozdulatok zörögnek az előszobában,

Hogy úgyis haza jössz, előre tudtam!

 

Mi már nem leszünk itt rég,

Mire a retro diszkó tompa dübörgése ideér:

Sign your name across my heart.

 

Szabadbattyán, 2017. április 29.

Te is ölelhetnél

 

Van-e még, van-e még szerelem odaát?!

Van-e még, van-e még?!

Bármi, ami él…

 

Megírlak, felolvaslak… megidézlek!

Élek? Élsz?

Lehetünk-e még…

 

Együtt voltunk rég.

Lucifer ölelésének emlékét…

Őrzöm még.

 

Amíg tart, amíg húz… amíg eszmélek.

Amíg ember lennél…

Te is ölelhetnél –

Ugyanúgy.

 

Aztán… aztán vársz…

És haldokolsz, és fuldokolsz!

De én tudom.

 

Tudni fáj.

Fáj tudni, hogy… széttörünk és átharapunk;

Ártatlanul születünk és rögtön sebeket osztunk!

 

De én azt is tudom…

A titkot is tudom…

A legnagyobbat –

És egyben a legegyszerűbbet: (…)

 

Mosolyogsz?

Hitetlenkedsz?

Mert te is tudod.

 

Egyformák vagyunk, Jupiter.

Csókod keserű gyógyszer,

De nézd: út nyílik

A sziklák között.

 

Ezt csak együtt hozhatjuk helyre.

 

Szabadbattyán, 2017. január 27.

Mészkõsziklák között az út, s mellette a patak

Arc az árnyak mögött

Álomként kísértesz,

Jégvirágok nyílnak érintésed nyomán,

Évszázados szerelmek hamvadnak érted,

A te parancsod a szüntelen haláltánc.

 

Igaz arcod árnyak rejtik,

Hamis neved óriásplakátok hirdetik,

Szárnyaló álmaid földhöz ragadtak fejtik,

Üzeneteid meg soha nem értik.

 

Ilyen ez az ősi isten:

Fegyvere lant,

Nyelve dallam,

Neve Jupiter Apollo.

 

2016. június 21.Csendes házhoz

Rímhangok

Rímhangok - kép

Egy angyal hangja

Az elmúlástalan egy darabja,

Szól, mint lelkem templomának harangja,

Szellemeknek éjen, ködön átcsúszó zaja.

 

Kisdedek üvöltése,

Szörnyetegek meglepetése,

Szellemek születése,

Mosolyok elfelejtése.

 

Angyalok szárnycsapása,

Kis szíveknek nagy dobbanása,

A varázslatok halhatatlansága,

Az imák meghallgattatása.

 

  1. február 20.

Mozdulatlan nyár

Mozdulatlan nyárhoz

Hajónk könnyen siklik a ragyogó tavon.

Mozdulatlan a nyári ég.

Elvakít a fény.

 

Két part között álmodunk.

Befontam Lucifer haját,

Hogy lássák majd odaát:

Valaki őt is szereti.

 

Barna most, nem szőke.

Alázat kell ide, mély meghajlás,

Angyalok közt nem dívik a hangoskodás.

 

És amíg álmodom:

Jupiter kiterítve ágyamon.

Csak nézem őt vágyakozón.

Sötét van, és én látok.

 

Flitteres rongyaink szétdobálva a földön.

Elegem lett a színházasdiból.

Hát letéptem ruháit,

És nézd, most végre valaki!

 

Kevés a holdfény.

Arcod mennyei gyönyörűség.

Ma valahogy mégsem tudok szeretkezni veled.

A gyűrűmet forgatom.

Várom a reggelt, hogy te is láss engem.

Vajon mit álmodhatsz?

 

Mozdulatlan nyárhoz 2

Egy kis üvegcse lapul a retikülömben.

Mást nem is hoztam hozzád.

Várom, hogy felébredj,

Hogy szűz testem felégesd.

 

De most még éjszaka van.

Csak nézlek csendesen.

Ó, Istenem, milyen szép vagy,

Amikor nem játszol senkit sem!

 

Végre magunk vagyunk.

 

Bencsik Orsolya “Jégkarom”