Mozdulatlan nyár

Mozdulatlan nyárhoz

Hajónk könnyen siklik a ragyogó tavon.

Mozdulatlan a nyári ég.

Elvakít a fény.

 

Két part között álmodunk.

Befontam Lucifer haját,

Hogy lássák majd odaát:

Valaki őt is szereti.

 

Barna most, nem szőke.

Alázat kell ide, mély meghajlás,

Angyalok közt nem dívik a hangoskodás.

 

És amíg álmodom:

Jupiter kiterítve ágyamon.

Csak nézem őt vágyakozón.

Sötét van, és én látok.

 

Flitteres rongyaink szétdobálva a földön.

Elegem lett a színházasdiból.

Hát letéptem ruháit,

És nézd, most végre valaki!

 

Kevés a holdfény.

Arcod mennyei gyönyörűség.

Ma valahogy mégsem tudok szeretkezni veled.

A gyűrűmet forgatom.

Várom a reggelt, hogy te is láss engem.

Vajon mit álmodhatsz?

 

Mozdulatlan nyárhoz 2

Egy kis üvegcse lapul a retikülömben.

Mást nem is hoztam hozzád.

Várom, hogy felébredj,

Hogy szűz testem felégesd.

 

De most még éjszaka van.

Csak nézlek csendesen.

Ó, Istenem, milyen szép vagy,

Amikor nem játszol senkit sem!

 

Végre magunk vagyunk.

 

Bencsik Orsolya “Jégkarom”

Advertisements

Néma tó

 

Néma tóhozNéma a tó.

Esőcsepp csobban.

Nincs válasz.

 

Jó így,

Nincs üzenet.

Jó így,

Nincs aki fél.

Jó így,

Nincs aki segítséget kér.

 

Néma a tó.

Még egy esőcsepp csobban.

Hullámai háborítatlan partot érnek.

 

Béke van,

A nagy víz nem felel.

Béke van,

A csend felel: Igen.

Béke van,

A szeretett felel: Itt vagyok.

Béke van,

A lelkem felel: Élek.

 

Béke van.

Jó így.

 

Bencsik Orsolya “Jégkarom”

Illatok násza

Ördögi ügyességű Jupiter,

Tűzzel játszó Lucifer,

A haja fahéj,

Az írisze kávé,

De a pupillája fájdalomba alvadt vér.

 

Ujjaim közt pergő fahéj,

Szemsugarammal pörkölt kávé,

Férfi illat, férfi íz,

Táncodtól Szaturnusz újra él és ír!

Lüktetésedre indul el a vér.

 

2015. március 31.

Tükörkapuk

Ha a szeretet nyíló virág,

Ami beosonhat bárhová,

Akkor az idő nem létezik,

S a végzet az örökkévalóval ölelkezik.

 

Megnyitom a világok kapuit:

Szemetek sugárzó, lángoló napkorongjait,

Lelketek hűséges, csillogó víztükreit.

Tisztán – mint én, lássatok ti is!

 

A Mindent Látó Szemen át valaki közeledik:

Varázstükrömben látok egy férfit,

Vajon ki voltam régen?

Hol lehet ma az elfeledett énem?

 

Ereimben érzem forrni erőit,

Szívemben hallom dobolni szeretőit:

Mind én voltam!

Csak más név alatt.

 

2015. október 1.

Jégkarmok és Kék Kard

//Művésznevem eredetére, jelentésére utalásként közzéteszem egy korai phantasy novellám.//

 

Jégkarmok és Kék Kard

„Már rég leszállt az éj, de senki sem tudta, mikor kel fel újra a Nap. Vagy hogy felkel-e egyáltalán. A végtelenben véget értek a mesék, elhallgattak a daltündérek, elbújtak az anarinok, elnyugodtak az anviánok, honukba – messzi földre – visszatértek a bölcsőtündérek, gazdáik szívén-karján megpihentek a patrónusok. A mennyekben szunnyadtak minden angyalok.

A csendet halk, távoli sikolyok fojtogatták. A gyermekek, kik nappal elfojtattak vagy ravasszá-bölccsé tétettek, most gyermekszemmel álmodták meg az életet. A kastély fölött valószínűleg csillagok s a Hold ragyoghatott, de bent csend és sikoly véres, titkos harca folyt a zárt ajtók és a falak mögött.

Egy démon véletlen ébredezett. Bár a Sötétség Birodalmának varázslényei voltak, ezen a helyen és éjszakán még a démonok is aludtak. De egy – egyetlen egyedül volt – felébredt. Reszketett, oly hideg volt. Tekintetét rémület és fájdalom futotta át. Mintha jégkarmok ejtettek volna rajta tűzforrón fájó sebeket.’’

[Részlet A sötétség uralma c. könyvből.]

ÿÿÿ

– Miért? – kérdezte a tanítómester halkan és hűvösen. Kezébe vette a kardot. – Ha egy kis szakirodalomra vagy bármilyen eszközre van szüksége, itt is megtalálja, kisasszony. – Már barátságosan, segítőkész szándékkal tette hozzá: – És itt vagyok én is – mialatt ezeket a szavakat mondta, főtanítványa felé nyújtotta a kardot.

ÿÿÿ

– A Saskarom Tanya az egyetlen olyan hely a világon, ahol a Fekete Szellemek Királyának parancsára éjszaka nemcsak a Fény, hanem a Sötétség Birodalmának varázslényei is alszanak. A legenda szerint a démonok közül egy mindig egyedül marad. Ez az egyedül alvó démon éjfélkor felébred… És hallja a sikolyokat… A sikolyokat, melyeket még neki sem lenne szabad hallania… Olyan rémisztő… fájdalmas… könyörgés.

A mester körül megfagyott a levegő. Előadásával sikerült elérnie célját.

– A Fekete és a Fehér Szövetség szembenállásának idején a Feketéhez tartozók azért hozták létre a Saskarom Tanyát, hogy legyen egy hely, ahol kedvükre kínozgathatják a Fehér Szövetség tagjait.

A Kék Kard legendája teljesen lekötötte Danielle figyelmét.

– A Szellemkirály az utána következő három leggonoszabb szellemet assimiai rompalotájában helyezte el és a Sötét Kör nevet adta nekik. A Sötét Kör kastélya többek között a Saskarom Tanya kapujának szerepét tölti be. Aki egyszer eljut erre a helyre, a három szellem vagy átküldi, vagy nem, döntésük könyörtelen, de mindig igazságos. Akit átküldtek, a Saskarom Tanyán lelke legmélyebb és legsötétebb zugába nyerhet bepillantást. Ez lelkileg nagyon fájdalmas művelet. A többséget még éjfél előtt szabadon engedik, de aki még éjfélkor is ott van és könyörög, annak sírását a démon meghallja. Ez gyengíti, kissé együtt érzővé teszi a Szellemkirályt, aki a Kék Kardot feltölti a Fekete Pók erejével, aztán a tanyáról kizárt patrónus kezébe adja, hogy megküzdhessen védelmezettjéért és kiszabadíthassa.

A tanítómester közelebb lépett Danielle-hez, hogy átnyújtsa a Kék Kardot. Danielle érezte, hogy olyasmit várnak el tőle, amire nem képes, hiszen ő csak álfőtanítvány volt. Ezt a feladatot pedig csak az ikertestvére, Eleanor tudta volna megoldani. Nem mert hozzáérni a mágikus fegyverhez.

A szoba ajtaja váratlanul kinyílt. Egy fehér ruhás kislány szaladt Danielle-hez.

– Eleanor! Eleanor! – kiáltotta.

Calsysta Naeda volt. Eleanor mesélt róla egy-két dolgot testvérének, mielőtt elment Assimiába. Danielle a karjába vette.

– Eleanor, ugye haza viszel?

ÿÿÿ

Amint megérkeztek a Whitefire-kastélyba, Danielle egy kanapéra ültette Calsystát. Nyugtalanul járkált fel-alá. A gyermek egy ideig türelmesen várt, majd így szólt:

– Te nem is Eleanor vagy, igaz?

– Igaz. A nevem Danielle Myraella Whitefire.

– Nyugtalannak tűnsz. Eleanor és a mestere azt szeretnék, ha javaonná válnék. Azért, hogy megnyugtassam a békétleneket. Te nem tudod, mit kell tenned. De én segíthetek neked.

– Tényleg tudsz segíteni?

– Írj egy levelet Eleanornak. Sürgősen hívd ide és írj le neki minden egyes szót, amit Blackspider mondott. Ő egyenesen hozzá fog menni. Te pedig, miután elküldted a levelet, pihenj le. Én majd távol tartom tőled az álomhozókat.

ÿÿÿ

Eleanor sejtette, hogy valami történik Geldanában. Már félúton volt, amikor megkapta Danielle levelét. Figyelmesen elolvasta a levelet. Ő természetesen ismerte a Kék Kard legendáját, azonnal megértette mestere szavait és A sötétség uralmából vett részletet.

A tanítómester most is a kezében tartotta a Kék Kardot. A háttérben a daltündérek halkan énekeltek. Hangjuk szomorú volt és tompa. Ez A sötétség uralmának sorait juttatta Eleanor eszébe. A mester lassan visszafektette a kardot az asztalra és a háttérbe vonult.

Egy anarin és egy démon reppent Eleanorhoz. A Danielle által olvasott mondatokat kezdték idézni felváltva. Eleanor úgy érezte, egy sötét burok veszi körül. A szoba tárgyai elhomályosultak előtte. Alig hallott valamit a daltündérek énekéből.

„Már rég leszállt az éj, de senki sem tudta, mikor kel fel újra a Nap.’’ – kezdte az anarin.

„Vagy hogy felkel-e egyáltalán.’’ – így a démon.

„A végtelenben véget értek a mesék, elhallgattak a daltündérek, elbújtak az anarinok, elnyugodtak az anviánok, honukba – messzi földre – visszatértek a bölcsőtündérek, gazdáik szívén-karján megpihentek a patrónusok.’’

„A mennyekben szunnyadtak minden angyalok.’’

Eleanor felidézte magában az assimiai romoknál történteket. A Sötét Kör egy szűk, mély és sötét gödörbe juttatta. Minden egyes pillanatra emlékezett. Akkor sehol sem találta sem a tündérkeresztapját, sem a patrónusát.

„A csendet halk, távoli sikolyok fojtogatták. A gyermekek, kik nappal elfojtattak vagy ravasszá-bölccsé tétettek, most gyermekszemmel álmodták meg az életet. A kastély fölött valószínűleg a csillagok s a Hold ragyoghatott, de bent csend és sikoly véres, titkos harca folyt a zárt ajtók és a falak mögött.’’

A két varázslényt hallgató lányon erőt vett a kétségbeesés. Kicsordultak a könnyei.

„Egy démon véletlen ébredezett. Bár a Sötétség Birodalmának varázslényei voltak, ezen a helyen és éjszakán még a démonok is aludtak. De egy – egyetlen egyedül volt – felébredt. Reszketett, oly hideg volt. Tekintetét rémület és fájdalom futotta át. Mintha testén jégkarmok ejtettek volna tűzforrón fájó sebeket.’’ – fejezte be az idézetet a démon.

Eleanor végre megértette az érzést, mely szívét szaggatta.

ÿÿÿ

Előbbi benyomásai teljes mértékben megszűntek. A varázslények eltűntek. A daltündérek elhallgattak. Egyedül volt a teremben. Letörölte könnyeit.

Kezébe vette a Kék Kardot. Az addig élettelen, fekete vasdarab kéken izzott, megtelt erővel. Eleanor úgy érezte, főmestere és a saját erejének különleges, felülmúlhatatlan keveréke járja át lelkét. Fekete köd gomolygott körülötte. A Sötétség Császára megjelenésének ezzel a formájával fejezte ki elismerését.

 

  1. szeptember 24-26.

Requiem a legkedvesebbnek

Amikor jön a reggel,

Fagyos a fekhely,

Üres a kehely.

Könny áztatta tested

Mereven terpeszkedik bennem.

Nem én kértem a jeget,

Hogy szeretlek-e?

Kellesz!

 

Igen, ennyi volt, nem több.

A magány megölt,

És most nem találom köldököd.

 

Alszik a virág, alszik a nyár,

Ne ébressz fel már!

Majd küldök helyettem mást.

 

Aludj, kicsim, tovább,

Majd én vigyázok rád,

Beszélek hozzád.

 

Nem törjük meg a csendet,

Nem törjük fel a pecsétet.

Hallgatjuk a titkokat,

És sosem mondunk igazat.

 

Hallani akarlak! Hallani akarlak!

A hazugság hallgatag,

Én énekelni akarok,

Mint az angyalok!

 

Tudom, hogy élsz,

Hiszen elevenebb vagy, mint én!

Kit adsz cserébe?

Kinek a hangja az igazság érce?

 

Ő már alszik,

Selyem bölcsőben alszik.

Álma békés,

Nem kell hogy féltsd.

 

Alszik a virág, alszik a nyár,

A kisfiú mellé teszem a kislányt.

 

Alszik a virág, alszik a nyár…

 

Szabadbattyán, 2015. szeptember 14.

Gyerekszoba

Kezemben kis virágok,
Selymes pázsiton,
Vidám, színes kertben játszom,
És egyszercsak rád gondolok.

Ülök az ablakban
Kezemben a kedvenc játékommal,
Csak lesem, figyelem az utcát, a hidat,
Csak téged várlak, nagyon várlak.

Várok egy szép szót, egy kedveset,
Arra várok, hogy játssz velem,
A Nap belesüt a szemembe,
Nem látok szinte semmit sem.

Eszembe jut a mosolyod,
Virgonc, játékos vigyorod,
Furcsa-gnóm, kedves arcod,
Sötét, pici, élénk szemcsillagod.

Előveszem a párnám alól a fényképed,
Ijesztő-édes vonásaid simogatom, nézegetem,
Felidézem közös nevetéseinket,
Közben előkészítem a játékaim neked.

Az égen összegyűlnek a rózsaszín fodrocskák,
Nem jössz ma már játszani hozzám,
De a szívem túl pici, még mindig vár,
Nem fogja fel, hogy rég lement a Napocskám.

2007. február 8.

// Felhőpalota/ Vízió a szenvedésről //