Lessons

Can you see

The fine air reflecting in the mirror,

As if it were nothing?

Actually, it is something.

 

Tükrömön lágy lég puha tapintása.

A felhők fuvallatát

Érzed-é már?

 

Aprólékos kis kezek zsíros tapogatása

Örök lenyomatot hagy rajta.

Már nem látod saját arcodat.

Valaki másnak is itt a helye.

 

Veszprém, 2018. április 27.

Advertisements

Felém hoz

A víz hangokat hoz felém.

A komp tülkölése jelzi:

A mai napot melyik emlék idézi.

Születésem óta így megy ez már:

Kikötőnkbe minden nap másik év jár.

 

A napragyogás látomásokat hoz felém.

Mi vagyunk az utazók:

A végzet vihara vonzza hajónk.

Szíved szívemhez húz:

Érkezésedig csak egy-két élet múlt.

 

A tér zárlatában a túl part

Egyetlen ütemet ismételget:

Ez a tó – könnyeim tengere,

Elmúlt életek gyöngyszeme,

Rajta hánykolódik minden utazásom célja: te.

 

Szabadbattyán, 2018. február 25.

Riadalom

Teljes szöveg (pdf): Bencsik O.: Riadalom

“A valóságot felfalta az éjszaka. És most hallgatagon emésztgette a szobával, a takaros kis parasztházzal, a végtelen pusztasággal együtt.”

“A vihar szülte tünemény ott táncolt perceken át a szeme előtt: általa mély katlanná szűkült a tágas, üres tér, melyben szűnhetetlen nyomás tartotta fogva a fiúcskát.”

riadalom

Az utolsó kép

Zöld és kék:

Nádas mellett víz, hegy fölött ég.

Sárga és barna:

Búzatáblák sora.

 

Zöld és kék:

Imádkozom az Őskirálynőért.

Sárga és barna:

Hol vagy, magyarok Istenasszonya?

 

Zöld és kék:

Átölel, befogad a balatoni rév.

Sárga és barna:

Megtérek az Aranyházba.

 

Érszorítót köt karomra egy puha kéz,

A haja az arcomhoz ér:

A lélegzetem kutatja –

Túl sokat vett ki belőlem a megvívott csaták sora.

 

De a nevét, a nevét

Le nem írhatom én!

Ha kimondom,

Itt rögtön porrá hullok.

 

Ez az istennő csupa titok:

Nem tudom, mikor és hol vagyok.

 

Róla egy legenda beszél:

Amikor az első anya világra hozta gyermekét,

Csaknem odaadta életét,

És elvesztette eszméletét.

 

És akkor jött ő,

Mint sakktáblán a világos királynő,

És a sötét illúziót és kárhozat-káprázatot mind letarolta!

 

Balatonaliga, 2018. június 22.

Örökké

Az első emlékem, amikor pelenkás bogyóként először felnéztem a könyves polcra. Rögtön a legfelső polcról ragadta meg egy régi, poros, szürke, jellegtelen borítójú, de elmondhatatlanul otthonillatú kötet a figyelmemet. Apró voltam, rövidke kezecskéimmel, lábacskáimmal esélyem sem volt elérni. A felnőtteknek pedig hiába mutogattam, makogtam – a fejletlen testecske még nem engedelmeskedett sem az azt éltető fényes értelmű szellem szándékának, sem a fonetika tankönyvekben gondosan leírt törvényeinek, így nem érthettek meg. Nyújtogatták felém a macit, a radiátor fölött forgó papírsárkányt, a cumit. Ugyan hagyjatok már a pótszereitekkel!

Láttam, magamnak kell cselekednem. Hát nekiveselkedtem, hogy megmásszam a szekrényt, mint adeptus a Bölcsek Hegyét. Útközben olyan felnőttekkel találkoztam, akik kedélyesen elcsevegtek valamelyik alsóbb polc kötetének tartalmáról, de a lényeget úgy istenigazából – azt nem látták még meg bennük. Én persze értettem őket, hiszen korábbi életeimmel én írtam őket, és rejtettem el bennük minden egyes apró kis trükkös utalást.

Végre felértem a legtetejére! De alighogy megérintettem a vágyva vágyott zsákmányt, a szekrény kibillent alólam, és én alázuhantam, maguk alá temettek a vaskos, súlyos emlékek. Elhűlve, megriadva és aggódva nézték a felnőttek, ahogy eltűnök alattuk. De én nem adtam fel. Éreztem, hogy ujjaimmal már átfogom a kincset, melyet valaha én rejtettem el saját magam elől. Óvatosan  kikászálódtam a romok alól. Fájt mindenem, a testem üvöltött volna, de akaratommal fegyelmeztem magam. Hiszen magamnak köszönhettem bukásomat és felemelkedésemet is: nem volt okom sírni.

Kinyitottam. A megérkezés örömét semmihez sem lehet hasonlítani, ami földi jó. Beleszippantottam. Ezt az illatot már senki sem veszi el tőlem. Módszeresen elkezdtem áttanulmányozni minden egyes címet és ábrát. Nevettek a felnőttek: Nézd, milyen cuki, úgy csinál, mintha tudna olvasni!

Néhány évvel később óvódába írattak. A többi gyerek ott játszott körülöttem az udvaron. Én visszahúzódtam az árnyékba. Így még élesebbnek hatott a kinti fény. Tisztán láttam mindenkit. A nagyobb gyerekek között ott voltál te is…

Behunyom a szemem. Az arcom elé emelem a tenyerem. Belülről nézlek téged. Érezlek téged. Te is érzel engem. Lassan megfordulsz, és nem hiszel a szemednek…

Veszprém, 2018. június 26.

Emlék az egyetemről

Ez már az utolsó vizsgánk.

Előttem a papíron az angol szöveg míves, cirádás.

Az utolsó sora emlékezetembe ég:

The treasure within.[1]

Lassan odacsúsztatom a lapot.

Agyam zsibbadt, elmém halott.

 

Ahogy végig libbensz előttem a homályos folyosón,

Eszembe jut Anna szőkesége.

Hidrogén-peroxid.

Vagy az angyalok ajándéka?

Leadjuk az utolsó kulcsot.

Lassan kiürül Veszprém.

Vár a Balaton.

 

Rám csapod az ajtót,

Tövig nyomod a gázt,

Melletted élettelen vagyok.

Miért nem viselsz soha ékszert?

Bekanyarodunk hozzátok.

Hozzám vágsz egy borostyánfüggőt és egy gyöngysort.

Nem szólsz egy szót sem,

Csak hajtasz tovább.

Miért vagy velem ilyen bunkó?

Miért vagy velem ilyen önzetlen?

Lassan megértem: ez minden örökséged.

 

Ferdén néznek ránk a lángosozónál:

Két szép lány kedves egymáshoz.

Dehát mi van abban?!

A bámészkodók utat nyitnak.

 

Leülünk a partra,

Koccintunk a lemenő Nappal.

Nem megyünk tovább,

És nem várunk senkit.

 

Nyílt kék szemeidből visszavillan egy emlék,

Amikor a DC-ben táncoltunk négyen.

Téged Mercurius hozott, engem Jupiter.

Akkor még gyűlöltelek, amiért neked már mindened megvolt,

Amiről én még csak álmodoztam.

Véletlenül-e vagy sem – egymás felé perdítettek minket,

És mi forogni kezdtünk egymás körül,

Reflexből egymás tükrei lettünk.

Vedd le a láncát![2]

Vedd fel a táncát!

Idegen srácok bámulták

A két lány érzéki táncát:

Nem látott ilyen forrót még se lokál, se szeráj.

Egy szőke, egy barna:

Nekik végülis mind egyforma.

 

A szürke alkony mindent jótékonyan egybeolvaszt,

Amit az agresszíven tűző fény szétvágott.

Most látlak először mosolyogni.

Egyikünk sem bírja a jó bort.

Mindketten töltünk még egyet.

Kábultan borulunk egymás vállára.

Álmomban Tihanyból világítótorony reflektornyalábja nyúl felénk.

Megértem az egyetlen női misztériumot.

Nincs itt semmiféle varázslat.

Amióta ez a kínkeserves kék bolygó forog,

Minden élettörténetet vérrel és verítékkel írtak rajta.

Két nő önzetlen barátsága

Enyhülést hozhat a világra;

És te jobb voltál hozzám, mint az édesanyám.

 

Amikor szeptemberben nélkülem térsz vissza,

Tudják már a nyárfák:

Velem hol jártál.

Az örökké fújó szélben

A felhők hasikáját csiklandozzák.

Nevetsz az égre,

Nevetsz a szürkeségre.

Tudod a dolgod,

Elsőnek veszed fel a kulcsot.

 

2018. június 11.

 

[1] A kincs alant.

[2] Karmakiegyenlítés.

Ízisz széke

Ízisz ül a patak partján

Tölgyfából faragott trónusán.

Egyre fogy, fogy az idő.

Már nem látja, hogy előre vagy visszafelé folyik.

 

She tries to understand.

No, there’s no way out.

You’re not omnipotent.

 

És ő csak nézi, nézi.

 

Csillog a felszínén.

 

Még mindig nézi.

 

Megszülte ezeregy gyermekét.

They are now spread away all around the world…

 

Neked kell kifognod a halad.

Lehet három kívánságod.

 

Isis eases my pain.

Leaves her chain.

 

Veszprém, 2018. április 27.

A válasz

Múlnak a napok,

Telnek az évek,

Pillanatok jönnek és mennek.

Fájó és jóval eltöltő

Emlékek sora vár rád,

Ha egyszer hátra vagy előre nézel.

Légy a jelené! Légy önmagadé!

Ez minden kérdésben a rejtett,

A válasz.

 

Élj úgy, ahogy nem él

Álmodó, hivő, sem

Varázsló vagy valóságvalló!

Azért, hogy úgy halhass meg,

Mint égen-földön repkedő madár.

Csak tedd, amit igazán kell!

Ne érezz feleslegesen se fájdalmat, se örömöt!

Csak légy, aki vagy!

Ez minden kérdésben a rejtett,

A válasz.

 

Szabadbattyán, 2002. január 2.

Az echo meg a szuvenír

/lírai novella/

 

Gondosan nyírt gyep között,

Kijelölt ösvényen lépkedek.

Ápolt vagyok, jól nevelt:

A ruhám trendi, a hajam belőve,

Táska-cipő összeválogatva.

Szuvenírboltok és éttermek csatasorban,

Itt-ott jól szerkesztett tábla informál:

Itt szólt a visszhang, ott nyaralt Jókai,

Emitt lakott a barát, amott szálltak partra a szabadság vitézei.

Szegény klasszikusok: süket szájjal, néma füllel alszanak azóta is.

 

De engem más-kor csalogat ki a kirakattá merevedett időből.

 

Mi volt itt tíz évvel ezelőtt?

Állványok mindenütt.

Állvány burkolta körül a harangtornyot,

Állvány tartotta a díszt, emelte föl a reklámplakátot,

Állványon függött a kamera, a mikrofon.

És ennek az egész csodagépezetnek a tetején ott ült Jupiter.

 

De én kislisszoltam a feszített tempó karmai közül,

És elkaptam a pillanatot!

 

Látom, hogy Jupiter egy dombon ül,

Hernyó rágta, pókhálós falevelek keretezik magasan ülő járomcsontját,

A delelő Nap nyári hőséget gerjeszt,

Mely verejtéket fakaszt vakító bőrén,

Hegyes állát hatalmas tenyerébe támasztja,

Finom szellő lendíti felém lenszál-tincseit,

És elhozza nekem a gondolatait:

„Nos, Apollón fia, Dionüsszosz sztárja lettél, jól laktál-e vele?”

Jupiter lelke nem felel.

A lelkiismerete így folytatja:

„Nézd, itt jön a jövő! Feláldozod-e érte a jelent?”

Szűkre fókuszált, sötét szemekkel mered rám.

Lát engem.

De az idő még leplezi női formáimat,

Asszonyát nem meri felismerni bennem.

Mégiscsak sejthet valamit,

Mert gyöngéd hangon magához hív,

És gyermeki kérdéseimre – mint egy jó tanító –

Egyszerűen és őszintén válaszol.

 

„Mi volt itt száz évvel ezelőtt?”

„Jókai és Csokonai onnan lentről nézték a Holdat,

És amikor jött a szél, ők elkapták szavait.”

 

„Mi volt itt ezer évvel ezelőtt?”

„Semmi.

Egy templom, egy kikötő.

Meg néhány halász.”

Horogra akadtam.

 

Veszprém, 2017. október 10.

Álmod voltam

Álmod voltam,

Szélben lengtem,

Formátlanul hánykolódtam,

Hegycsúcs fölött cérnaszálon függtem.

 

Nézz most rám!

Karod kitárt égbolt.

Nézz most rám!

Kísérő tekinteted mágikus pajzsom.

 

Álmod voltam,

Valóságod lettem.

Csak álmaid voltak,

Velem tettek lettek.

 

Veszprém, 2017. október 10.

Régi telek emléke

A macskád a polcon szunyókál,

Amíg mi csókolózunk.

Istenem, mennyire vágytam erre is!

Szorosabban ölelj!

 

Amíg ujjaid zaklatottan szaladnak végig a zongorán,

Én az üres bölcsőt ringatom.

Te díszes indákat faragtál rá,

Én kibéleltem puha, hófehér kelengyével.

 

A dallamok életem legridegebb telét

Hozzák vissza nekem.

Lány voltam még,

Téged csak hallomásból ismertelek.

 

A vaskos, jeges havat

Vörösre festették az utca fényei.

Kényszerű csend szállt a városra,

Vesztegzárba fagyott minden, mi mozdulhatott volna.

 

Roppanó robajra riadtam.

A hótakaró meg sem moccant a tetőn.

Te pedig nézted, ahogy lezuhan és szétporlad,

És közben eltemetted az életed.

 

Én hangtalanul felléptem a párkányra.

Vajon hogy mutatna fröccsenő vérem a szűz havon?

De féltem a hidegtől,

Kezem visszasiklott az ablak kilincséről.

 

Amikor énekelni kezdek az üres bölcsőnek,

Elhallgat a zongora.

Rémülten állsz az ajtóban.

Miért nem tudjuk megadni magunkat Istennek?

 

És akkor hirtelen eszembe jut:

(Mert ez is akkor volt.)

Hűvös ledfal előtt lobbanó szőke lobonc!

Forró könnyeid végig gördülnek bőrömön…

 

Szabadbattyán, 2017. szeptember 1.

 

Zene: Evanescence – Give Unto Me

Havazás Debrecenben