Riadalom

Teljes szöveg (pdf): Bencsik O.: Riadalom

“A valóságot felfalta az éjszaka. És most hallgatagon emésztgette a szobával, a takaros kis parasztházzal, a végtelen pusztasággal együtt.”

“A vihar szülte tünemény ott táncolt perceken át a szeme előtt: általa mély katlanná szűkült a tágas, üres tér, melyben szűnhetetlen nyomás tartotta fogva a fiúcskát.”

riadalom

Reklámok

Mozaikos portré

Fenyőzöld faburkolat

Aranysárga nyírlombozat

Felsikítva morajló lombszívó

Szüretvörös késődélután

Mattszürke űrhomály

Sóvárgókék szempár

 

Súlytalanul elsuhanó párbeszédek

Sietve forduló szoknyafodor

Szikraszőke hajlebbenet

Tollsercegés a vallatópapíron

Kéjsóváran simogató lidércnyomás

Gyötrelemsápadt tündérarc

Kitálalt igazság fölött összevillanó tekintetpengék

 

Mindig túl késő megvilágosodás

Már fenn a sorompó

A váltókaron selyemgyengéd gyilkoskéz

Szénszürke gumigördülés

Szívszaggató motorbőgés

 

Jövendőmondó kazánfüst

Magányhideg november jön

Máris túlfűtött szobazsugor

Lehunyt-fekete szemhéj-vásznamon

Egész alakjában ragyog

A Tündérkirálynő

 

  1. október 27.

Lánginda

Karmaid közé szorulva,

Csapdádba zárva:

Mondd, ez a szerelem?

 

Zokogva gyűlöllek,

Lángindaként ölellek:

Mondd, ez a szerelem?

 

Mérgezett életvízként

Futsz felfelé életfám kéregmedrein:

Mondd, ez a szerelem?

 

  1. augusztus 21.

Hűtlenség

Szédülök tekintetedben,

Zsong a tavasz bennem.

Én ártatlan vagyok,

Te hűtlen.

 

Romlottságod

Pusztító csábítás,

Kéjsikoltó simogatás,

Atomháborút túlélő odaadás.

 

Szerelmem

Kínpadra vont megbocsátás,

Bűneimért önmagamon bosszúállás,

Napsugárszemeidben eggyé, mindenné olvadás.

 

Gyűlöllek,

Mert konok magányomban is

Itt vagy nekem.

 

Légy hűtlen önmagadhoz,

Tegyél a magadévá engem!

 

2018. július 30.

Édes-bús álom

Egyszer egy nyári éjszakán

A Szerelemangyal eljött hozzám.

Én nyugodtan feküdtem karján,

Ő pedig elmesélte nekem édes-bús álmát.

 

Vágyteljes volt a lég,

Hosszú selyemsálat táncoltatott körülöttem a szél.

Gyönyörű férfit altatott a Szerelemtündér

És neki halkan, csendesen így mesélt:

 

“Édes a bosszú a harmadik éjfél után,

A vadul hullámzó habtengerek árja engem is elsodor már,

A szívgyilkosok nemsokára eljönnek hozzád,

Már csak tetemed simogatja a hajnali napsugár.

 

De addig veled maradok én, a Szerelemtündér.

Álmodj szépeket, kedvesem, és ne remélj!

Babusgató kezemnek ne várd védelmét,

Mert az csak a szerelemhez ért.”

 

“Ó, milyen furcsa világ!

Szemem milyen furcsa álmot lát!” –

– Riadtam még épp korán,

S menekültem, hogy elkerüljem a Szenvedélyek Poklát.

 

  1. július 6.

Szintézis és képzavar

Könnyes szemeit kétségbe esett, tanácstalan lélekkel emelte a ragyogó, csillagos nyári égre: „Miért épp én? Miért csak én? Csak én?” – visszhangzott a friss, megrázó hír hallatától még zilált, háborgó eszesvizű gnómgombócában az egyetlen gondolat, ami most le tudta kötni figyelmét. Egyedül volt, reménytelen magányban; hiába vették körül gügyibogyi barátai, amint megtudta, mi történt, ahogy felkapcsolódott gnómgombócában a villanykörte, szíve megmoccant, belül azonnal elszigetelődött a többiektől. Érezte, élete nem lehet többé teljes ezen a bolygón. Így nem. Nem volt mit tennie ebben a kínos és drámai percben, önként választotta a belülről felkelő, keserű magány mellé a külső fizikait. És most könnyezett. Nem sírt, hangtalanul pityergett, zokszó nélkül.

De eszesvizét tomboló vihar kavarta fel homloka mögött. Újra lejátszódtak előtte a jelenet egyes pillanatai, de nem a valódi történés sorrendjében, hanem ahogy lassan lecsepegett, átszűrődött értelmébe – (aztán szívébe) – minden egyes szó, mozdulat jelentősége.

***

Gyönyörű nyári reggel volt, harmatos, narancsszín hajnallal. A lány a teraszon ült az étkezőasztalnál. Sűrű pokrócba burkolózott – még fázott. Forró, erős kávét kortyolgatott – még álmos volt. Ő nem volt a felkelő nap lánya, de ha már egyszer a felkelő nap fia lett a férje, próbált alkalmazkodni, lépést tartani.

Gügyi Bogyi ezt becsülte benne. A kitartása, a szorgalma, ahogy igyekezett minden téren a legjobbat kihozni magából – ez mind elismerésre méltó volt. Ott volt tőle alig karnyújtásnyira – bármikor megérinthette volna, amikor csak eszébe jutott. De egyszer sem jutott eszébe. Amit ő érzett a lány iránt, az puszta emberséges megbecsülés volt. A messzeségbe bámult, próbált úgy tenni, mintha ott sem lenne, gondolatban valahol máshol járna. Nagyon szeretett volna távol lenni ettől a helytől. A reggeleik egyre kínosabbak lettek. Már nem találták a közös témát, a közös nyelvet, a közös hangot. A férfi tudta, hogy ő az, aki elveszett. Úgy érezte magát, mintha valamilyen delejező mágnesesség egy másik dimenzióba szippantotta volna a lelkét és nem eresztené. Figyelme ennek ellenére továbbra is a valóságban maradt.

Szeme sarkából látta a lányt, akiért egyszer megveszett. Élesen látta őt maga előtt. Látta mellkasa emelkedését, pontosan tudta követni lélegzését, minden egyes magának szánt fintorát észrevette és dekódolta, minden apró rezzenést érzékelt. Jól ismerte őt. És nem érzett semmit. Amikor úgy látta, a lány elrévedt – vagy talán még mindig aludt nyitott szemekkel is, csak akkor mert közelebb menni hozzá, hogy elvegyen egy széket az asztaltól. Odavitte a terasz sarkához és letette oda, ahol eddig állt. Leült és tovább bámulta a napkeltét. A lány azonnal reagált a szék felé nyúló mozdulatra. Meg sem moccant, nem fordult a férfi felé, továbbra is a semmibe meredt. Nem lehetett tudni, hogy saját magának vagy férjének szánja felszínre bukó, folyamatos vallomásáradatát. Minden egyes szava őszinte volt és igaz. A férfi minden szót tisztán hallott és felfogott. Tudta, hogy most szomorúnak kéne lennie, ennek ellenére – ő is meglepődött – nem érzett semmit sem. Egyedül az fájt neki egy hangyányit, hogy a lány nagyon sajnálta a dolgot. Hiszen gügyibogyitojásból kelt ki, nem sziklából.

Két perc csend. Gügyi Bogyi visszahúzta a székét az asztalhoz és finom, tapintatos tekintettel kezdte nézni a lányt. Békítő szavakkal, megfelelően lassú beszéddel próbálta csökkenteni a nagyra nőtt távolságot. A lány felé fordította arcát, figyelmesen végig hallgatta a férfit, de nem engedte meg magának, hogy arckifejezése bármit is elhamarkodottan eláruljon. Egy pillangószárny-csapásnyi szünet után barátilag, kérdéssel válaszolt az óvatos kijelentések útján tapogatózó kérdésre:

  • Rosszat álmodtál, kedvesem? Egész éjszaka forgolódtál, magadban motyogtál. Megkockáztatom, egyszer még sírtál is. Ez nem rád vall. Az utóbbi időben mégsem ez volt az első eset.

Semmi számonkérés, semmi vád nem volt a szavaiban. A kedvességével és a türelmével talán még jobban a fején találta a szöget. De hiába próbálkozott újból rátalálni a férfiban lelke másik felére, a túlfűtött lázálmok említése felhozta és összekeverte az éjszaka látott rémképeket, az átélt szavakba önthetetlen élményeket. Megpendítette azt a bizonyos húrt…

Gügyi Bogyi idegesen felpattant a helyéről, majdnem felborította a székét, a terasz szélére vágtatott, erősen megmarkolta a korlátot, aztán egy hatalmas sóhajjal kísérelte meg lehűteni magát. Elengedte a korlátot és rágyújtott. Az égi képernyőre szürke, terhes felhők kúsztak be; a világ sötétebb lett, mintha a Nap még a hajnal betetőzése előtt meggondolta volna magát és visszasüllyedt volna az Éj Birodalmába. A felhők végül teljesen összeálltak, eleredt az eső. A férfi gondosan a hamutálba helyezte a maradék csikket és nagyot sóhajtva kijelentette:

  • Visszafekszem.
  • Jó. Nekem viszont semmi kedvem… – a nő szavait elnyelte az eleredő, élénken csiripelő zápor, de Gügyi Bogyi egyébként sem figyelt már rá.

A szenvedélygleccser újból megindult benne és az álomlavina perceken belül maga alá temette.

Reggel hét óra körül lehetett. A gondterhelt felhőknek semmi nyoma sem volt már. A levegő és az ég tiszta volt, szép és kellemes reggel volt aznap. A férfi nem remélhette, hogy meglátja őt, mégis oda kellett mennie. Félig-meddig a jótékonyan buja nyári növényzet mögé bújva várta a valószínűtlent. És akkor felhangzott azoknak az eltéveszthetetlen lépéseknek a zaja. Rögtön tudta, hogy ő lesz az, akire várt. Egyre közeledett. Hirtelen kattant valami a gnómgombócában. Valami gyerekes, félénk, logikátlan gondolat: „Nem szabad meglátnia!” Gyorsan behúzódott a bokor mögé, még a lélegzetét is visszatartotta. Sikerült. Elkerülték egymást.

***

Nem írom le, mi történt annak a napnak a további részében, a delírium csúcsán, a józanész mélypontján. Térjünk vissza inkább a kezdőkép éjjeléhez, Gügyi Bogyijához.

Miután felidézte azt a napot emlékezetében, fájdalmasan hasította végig szívét egy újabb felismeréshullám, ami ismét könnyeket mart ki szeméből. Akkor is nyár volt, hiszen az a nap időjárásában megszólalásig hasonlított a maihoz! És akkor is ugyanitt volt! „Gügyi Bogyi, gügyibogyi, Gügyi Bogyi…” – mondogatta magában, mint egy befejezhetetlen mantrát, mint egy bűnbánó-gyónó imát.

Lelkiismerete egyetlen másodpercre sem hagyta nyugodni, mégsem akart elhamarkodottan cselekedni. Nem volt többé meggondolatlan. Egy hét múlva indult csak útnak.

Amikor a partra ért, egy gyenge fuvallat erejéig felmerült benne az az elvetemült ötlet, hogy a vízbe hajítja a kocsikulcsot és az egész életét odavágja a sorsnak, lesz ami lesz, nem megy vissza többé a régi életébe. De aztán ügyesen a zsebe mélyére csúsztatta a kulcsot. Letette maga mellé a hátizsákját és leült a kisgyóni patak partjára. A falu neve eszébe juttatta, hogy a népnyelv látszólagos egyszerűsége ellenére tele van színes, egyszerre több síkon mozgó, sokértelmű célzásokkal, utalásokkal, szimbólumokkal. Miért pont ez a név? Miért pont itt? Miért most és miért pont én? Tudja a jóég ezekre a kérdésekre a válaszokat, az ember mégis érzi, minden a helyén van.

Ahogy ott gubbasztott zöldes ruhájában és barna hajával a fűben, olyan volt, mint egy terepszínű béka. Mintha saját maga, a tisztaszívű gyermekkori ábrándok és a hiúság felnőttkori reménykedéseinek groteszk kicsúfolása lett volna.

  • Gügyi Bogyi…

Már ott ücsörgött mellette egy ideje, de ő nem vette észre, mikor ült oda. Ha akart volna, visszaemlékezhetett volna rá. Néhány perce már közösek voltak a gondolataik. Felhangzottak a megváltás harsonái, innentől minden ment a maga útján, mint a karikacsapás.

A tündérkeresztelő; az átúsztatás az Élet Vizén; a gyónás a Keresztnél; ahogy megfogják egymás kezét; amikor elindulnak és együtt mennek az úton; az angyalszárnyak; amikor reggel elővette a cetlit az idézettel

(„Senkinek el nem mondhatom, mit érzek. Hogy minden éjjel ébren álmodom, s álmomban felüvöltök a fájdalomtól, mely olyan mélyen hasít bele világomba, olyan kegyetlenül szaggatja szívemet, hogy ez a fájdalom hirtelen minden létezőnél valóságosabb.

Ráadásul érzem, ahogy közelít… Közelít az éjfél, a Hold az Ikrekbe lép, s magával ránt engem is, és addig nem ereszt, amíg a Rák visszavonulót nem fúj. Közelít az éjfél, és vele ő is. Már nem tudnám megmondani, melyik melyik. Vagy hogy melyikünk kicsoda.

Csak azt tudom, hogy mennem kell. Most. Nem tudok tovább írni…”)

és meggyújtotta az öngyújtójával; a sárgás-rózsaszínes fehér, boldog semmi; nézi, ahogy elég a darab papír; lebegés a kiegyenlítés súlytalanságában; Végre megértettem! Semmi sem valamikor történik. Minden most történik.; tündérkeresztelő; esik az eső; Kereszt; megfogják egymás kezét; Minden egyes szívdobbanás egy megismételt ősrobbanás!; a diszharmónia okára fény derül; kocsikulcs; béka; csók; kerítés; a diszharmónia feloldódik; vízpart; babakocsi; Gügyi Bogyi; nyár; szerelem; az Élet Vize; meggyónni; béka; jóvátétel és megváltás; kézfogás; Kereszt; közös ima; Minden megy, mint a karikacsapás.; Most!

2010. június 5.

Az utolsó kép

Zöld és kék:

Nádas mellett víz, hegy fölött ég.

Sárga és barna:

Búzatáblák sora.

 

Zöld és kék:

Imádkozom az Őskirálynőért.

Sárga és barna:

Hol vagy, magyarok Istenasszonya?

 

Zöld és kék:

Átölel, befogad a balatoni rév.

Sárga és barna:

Megtérek az Aranyházba.

 

Érszorítót köt karomra egy puha kéz,

A haja az arcomhoz ér:

A lélegzetem kutatja –

Túl sokat vett ki belőlem a megvívott csaták sora.

 

De a nevét, a nevét

Le nem írhatom én!

Ha kimondom,

Itt rögtön porrá hullok.

 

Ez az istennő csupa titok:

Nem tudom, mikor és hol vagyok.

 

Róla egy legenda beszél:

Amikor az első anya világra hozta gyermekét,

Csaknem odaadta életét,

És elvesztette eszméletét.

 

És akkor jött ő,

Mint sakktáblán a világos királynő,

És a sötét illúziót és kárhozat-káprázatot mind letarolta!

 

Balatonaliga, 2018. június 22.

Örökké

Az első emlékem, amikor pelenkás bogyóként először felnéztem a könyves polcra. Rögtön a legfelső polcról ragadta meg egy régi, poros, szürke, jellegtelen borítójú, de elmondhatatlanul otthonillatú kötet a figyelmemet. Apró voltam, rövidke kezecskéimmel, lábacskáimmal esélyem sem volt elérni. A felnőtteknek pedig hiába mutogattam, makogtam – a fejletlen testecske még nem engedelmeskedett sem az azt éltető fényes értelmű szellem szándékának, sem a fonetika tankönyvekben gondosan leírt törvényeinek, így nem érthettek meg. Nyújtogatták felém a macit, a radiátor fölött forgó papírsárkányt, a cumit. Ugyan hagyjatok már a pótszereitekkel!

Láttam, magamnak kell cselekednem. Hát nekiveselkedtem, hogy megmásszam a szekrényt, mint adeptus a Bölcsek Hegyét. Útközben olyan felnőttekkel találkoztam, akik kedélyesen elcsevegtek valamelyik alsóbb polc kötetének tartalmáról, de a lényeget úgy istenigazából – azt nem látták még meg bennük. Én persze értettem őket, hiszen korábbi életeimmel én írtam őket, és rejtettem el bennük minden egyes apró kis trükkös utalást.

Végre felértem a legtetejére! De alighogy megérintettem a vágyva vágyott zsákmányt, a szekrény kibillent alólam, és én alázuhantam, maguk alá temettek a vaskos, súlyos emlékek. Elhűlve, megriadva és aggódva nézték a felnőttek, ahogy eltűnök alattuk. De én nem adtam fel. Éreztem, hogy ujjaimmal már átfogom a kincset, melyet valaha én rejtettem el saját magam elől. Óvatosan  kikászálódtam a romok alól. Fájt mindenem, a testem üvöltött volna, de akaratommal fegyelmeztem magam. Hiszen magamnak köszönhettem bukásomat és felemelkedésemet is: nem volt okom sírni.

Kinyitottam. A megérkezés örömét semmihez sem lehet hasonlítani, ami földi jó. Beleszippantottam. Ezt az illatot már senki sem veszi el tőlem. Módszeresen elkezdtem áttanulmányozni minden egyes címet és ábrát. Nevettek a felnőttek: Nézd, milyen cuki, úgy csinál, mintha tudna olvasni!

Néhány évvel később óvódába írattak. A többi gyerek ott játszott körülöttem az udvaron. Én visszahúzódtam az árnyékba. Így még élesebbnek hatott a kinti fény. Tisztán láttam mindenkit. A nagyobb gyerekek között ott voltál te is…

Behunyom a szemem. Az arcom elé emelem a tenyerem. Belülről nézlek téged. Érezlek téged. Te is érzel engem. Lassan megfordulsz, és nem hiszel a szemednek…

Veszprém, 2018. június 26.

Két rózsa titka

Zuhog az eső,

Csuromvizes a konyhakő,

Nem tudtam feltörölni,

Még a csapból is te folysz ki.

 

Szerelmesen bámulom a tükörképem,

Vagy éppen az árnyékom kergetem,

Máskor menekülök a gondolataim elől.

Azt hiszem, paranoid skizofrén lettem.

 

A hőskor két lovagja

Megbecsült férj lett mostanra.

Mindegyiknek egy-egy rózsát rejt a gomblyuka:

Lányként mi tűztük őket oda.

 

A két rózsa most összehajlana

Csintalan, titkosan.

 

2018. június 19.

Ízisz széke

Ízisz ül a patak partján

Tölgyfából faragott trónusán.

Egyre fogy, fogy az idő.

Már nem látja, hogy előre vagy visszafelé folyik.

 

She tries to understand.

No, there’s no way out.

You’re not omnipotent.

 

És ő csak nézi, nézi.

 

Csillog a felszínén.

 

Még mindig nézi.

 

Megszülte ezeregy gyermekét.

They are now spread away all around the world…

 

Neked kell kifognod a halad.

Lehet három kívánságod.

 

Isis eases my pain.

Leaves her chain.

 

Veszprém, 2018. április 27.

Lessons

Can you see

The fine air reflecting in the mirror,

As if it were nothing?

Actually, it is something.

 

Tükrömön lágy lég puha tapintása.

A felhők fuvallatát

Érzed-é már?

 

Aprólékos kis kezek zsíros tapogatása

Örök lenyomatot hagy rajta.

Már nem látod saját arcodat.

Valaki másnak is itt a helye.

 

Veszprém, 2018. április 27.